Knuth Barbara hosszú bejegyzésben emlékezett meg tanítványáról

Megrázta az országot Egressy Mátyás eltűnésének, majd halálának híre. A tehetséges, mindössze 18 éves sportoló múlt szombaton tűnt el Budapest belvárosából, napokon át zajlott a kétségbeesett keresés. Kedden a család, valamint az MTK is megerősítette a legrosszabb feltételezést.

Az iskoláján, a Vörösmarty Mihály Gimnázium épületén hétfő óta fekete zászló lobog. Az intézmény diákjai gyertyagyújtással emlékeznek meg az elveszített társukról. A búcsúk közül különösen megrendítő Knuth Barbara tanárnő közösségi oldalon közzétett bejegyzése, amelyben személyes emlékeken keresztül idézi fel tanítványát.

A pedagógus szavai szerint Mátyás nemcsak sportoló volt, hanem barát, edzőtárs és olyan ember, akihez sokan fordultak segítségért. Bejegyzését változtatás nélkül tette közzé, hogy megmutassa, milyen diákot és embert ismert meg az elmúlt években.

Változtatás nélkül közöljük Knuth Barbara sorait:

Így búcsúzik Egressy Mátyástól a tanárnője.
„Most, hogy kimondtàk a kimondhatatlan, hadd mondjam én is… ki… volt Mátyás, a mi, sokunk Matyija. Mert mintha mindenki ismernè… de mi, akik találkozhattunk vele, mind őrzünk belőle… kincseket.

‘Látjátok feleim, egyszerre meghalt és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt. Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló, csak szív, a mi szívünkhöz közel álló. De nincs már. Akár a föld. Jaj, összedőlt a kincstár.’

Ez az utolsó irodalomból beadott házi dolgozata. Épp egy hete hozta, határidő előtt, még be sem fejeztük az anyagot… a többiek most állnak majd neki… Innentől Kafka Átváltozása is rá emlékeztet örökre.

A hátsó padban ült az elmúlt 3,5 évben az óráimon, látszólag passzív hely ez, alkalmat adva a meghúzódásra… Matyi mégis mindig követte a legnagyobb közegellenállásban is az órákat… láttam, tudtam, éppen lelkisegélyszolgálatot tart (mikor nem azt tartott?!), de minden kérdésemre tudta a választ… gondolkodva, megértve. Szerettem a gondolkodását, hogy tudott felfedezni, elmélyülni minden kérdesben… legyen az biológia, kémia vagy történelem.

Szerettem a humorát. Valahogy olyan szerényen és érdek nélkül viszonyult mindenhez, hogy sokat lehetett vele együtt nevetni. Nagy kincs ez!

A sors legdrámaibb fintora, hogy Matyi sosem volt egyedül. Mindig barátok, évfolyamtársak, testvérek, edzőtársak vették körül. Szerettem figyelni a kapcsolódásait, annyira látszott, hogy mindenkinek tud adni, mindenki hozzá fordul… tanulmányilag, emberileg…

Megannyi kapcsolódásunk volt, eljött élsportóként, sok edzés és tanulás mellett színházba, susu(vagyis iskolai) társ lett a tesója a lányommal, egyszer a Sasadin kiáltott ki nekem az ablakon a friss jogsija után… persze, hogy hozzá fordultam, kinél is kezdjek el felnőtt fővel vezetni tanulni… tudtam, aki neki jó társaság, tanító volt, nekem is az lesz! Így is lett.

‘Akárki is volt ő, de fény, de hő volt. Mindenki tudta és hirdette, ő volt.’

Együtt lehetett vele tanulni… az életet. A kapcsolódást. Az odafigyelést. A szorgalmat. A becsületet.

Elmondtam volna ezt a kitűnő érettségije után… zsebében az olasz egyetemi felvételivel…de már nem tudom.

‘Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon, egyszer.’ egy Egressy Mátyás.

Megtiszteltetés volt Veled! Csak remélni tudom, hogy tudod” – zárja sorait Knuth Barbara.